Bringatúra az Alpok-alján

Iván Rékának hívnak és 9 éves vagyok. Az alpokaljai túrán most voltam először, és nagyon tetszett! Már régóta tudok biciklizni, és nagyon szeretek is, de eddig még nem szántuk el magunkat a szüleimmel több napos túrákra. Apukám barátja, Ati Poci (Sörnorbi) már sokszor mesélt nekünk a bringatúrák szépségeiről és hívott is bennünket túrázni. Ezen a hosszú, pünkösdi hétvégén az egyesület megint nagyon izgalmas túrát szervezett az Alpokaljára és az Őrségbe, Soprontól Nagyrákosig. Ennek már nem tudtunk ellenállni és Norbi barátunk ajánlására beneveztünk.
Pénteken már hajnali négy órakor keltett apukám és még félálomban mentünk be Budapestre, az egyik pályaudvarra, ahol találkozott a csapat. Odaadtuk a bringákat Laci bácsiéknak és felszálltunk a vonatra Sopron felé. A vonatút nagyon hosszú volt, de én a felét átaludtam. Míg jött a tréler addig a csapat elindult egy kis soproni városnézésre. Azután megjött a tréler és felültünk Sopron városában a bringára. Föltekertünk a határig, és átmentünk Ausztriába, ahol rögtön eleredt az eső. Fölvettük a kabátjainkat és küzdöttünk a széllel meg az esővel, de nagyon jól ment a tekerés, le is hagytam alaposan apukámat. Így értünk el Doborjánba (Raiding), Liszt Ferenc szülőházához. Ott megpihentünk egy kicsit és indultunk tovább Felsőpulya (Oberpullendorf) felé. Eső már nem volt csak jó nagy szél, de az legalább megszárította a ruhánkat. Egy szép patakparti bringaúton kerekeztünk és láttunk egy csomó vadkacsát, meg tehenet. Felsőpulya főterén a többiek lihegtek egy kicsit, én addig kipróbáltam az osztrák játszótér játékait. Utána egy hatalmas emelkedőn fölvonszoltuk magunkat a magyar határig (néha bizony toltuk is a szamarat). Majd boldogan gurultunk le a Kőszeg feletti vendéglőig, ahol a csapat eleje már rég békésen iszogatott. Nagyon aranyosak voltak, óriási tapssal fogadtak és mindenki gratulált nekem, hogy megcsináltam az első napi távot. Ez nagyon tetszett, én voltam a „sztár”. Innen már csak két kilométer volt a kőszegi szállásig. Ez valamilyen iskola kollégiuma volt, ahol most nem voltak gyerekek. A fiúk még útban a szállás felé foglaltak asztalt a szép nevű Kék Huszár étterembe, ami a gyönyörű Kőszegi Vár tövében volt. Apukám szerint én már jártam Kőszegen öt évesen, de nem emlékeztem rá. Berendezkedtünk a szobákban, gyorsan megfürödtünk és indultunk vacsorázni egy fárasztó nap után.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy megint esik az eső!! Borzasztó látvány volt a teljesen beborult ég. Csak akkor lett jobb a hangulatom, amikor bevásárlás után megtaláltuk a város legjobb kávézóját és kaptam egy finom forró csokoládét tejszínhabbal és hozzá lekváros kiflit. Utána vicces volt az esőben a főtéren a sok szép szökőkút. A szombati indulás tíz órára volt kitűzve, de a csapat tanácstalan volt, hogy belevágjunk-e az egész túra legnagyobb feladatába, az Írottkő megmászásába. Mi gyorsan a nem kockáztató csapathoz álltunk. Az eső csak nem akart elállni, de szobatársunk, Robi bácsi vezetésével elindultunk a rövidített túrára. A csapat nagyobb része két oldalról támadta a csúcsot. Nekünk viszont éppen elég volt a hatalmas áztató esőben a hegy aljában kerekezni. Aznapi első állomásunk Cák volt, ahol egy pince sem volt nyitva a híres pincesoron, amit inkább a felnőttek sajnáltak. Innen átmentünk Velembe, majd Bozsokra, de a látnivalókra nem volt semmi erőnk, annyira átáztunk. Nekem nagyon fázott a kezem, meg a lábam is. A bringánk tiszta sár volt és a cipőm talpa is le akart válni. Ez így együtt már sok volt a „jóból”! A Velem-Bozsok szakaszon végig pityeregtem és elegem volt az egészből! Bozsokon egy vendéglőben megálltunk ebédelni, szárítkozni és melegedni. Én Ati Pocit akartam először elkapni és jól megverni, de szerencséjére ő éppen akkor a másik csapatot vezette fel az Írottkőre, ahol hihetetlen módon még havas volt táj. Ha ott lett volna velünk biztos bokán rúgom! Lassan azért újra felmelegedtem és a nutellás palacsintát már egész vidáman majszoltam, főleg amikor apukám megígérte, hogy Szombathelyen kapok egy új sportcipőt. Közben végre az eső is elállt és elindultunk a szombathelyi kemping felé, ahol a szombati szállásunk volt. Ez nagyon tetszett: szombaton Szombathelyen! Már csak egy nagyobb kaptató várt ránk és beértünk a nagyvárosba. Egy szép tó mellett volt a kemping, a vadkacsák ki-be sétáltak és egyáltalán nem féltek tőlünk. Faházakat kaptunk, oda becuccoltunk, de apuval mi még elkerekeztünk a város másik végében lévő cipőboltba. Ez még oda-vissza plusz tizenegy kilométert jelentett. De megérte, mert mindenki dicsérte a szép új sportcipőmet! Megfürödtünk, lemostuk a bringákat is slaggal! Ez szerintem nagyon jól esett nekik, ők is nagyon sárosak lettek. Elvégre a bringa a legfontosabb társunk a hosszú úton. Én az enyémet Szilviának hívom és szép bordó színe van.
Este sétáltunk egyet a tó körül és beültünk a kemping éttermébe, ahol egy bácsi zongorázott nekünk. Ott jó volt a hangulatunk, mindenki énekelte a dalokat, többen táncoltak. Ez is tetszett, de már egy kicsit fáradt voltam, így örültem, hogy mehetünk aludni. Jó hideg volt a faházban, de azért könnyen elaludtam.
Vasárnap reggelre elmentek a felhők, és gyönyörű napsütéses idő lett. Már kilenckor indultunk, mert hosszú nap várt ránk. Szombathelyről elég gyorsan elértünk Jákra, bár többször is meg kellett állnom, mert pulóverben melegem volt tekerés közben, pólóban meg fáztam. Így hol levettem, hol felvettem a pulóveremet. Szépen sütött a nap, de azért még elég hideg volt az idő.
A Jáki Templom viszont egyszerűen csodálatos volt! Már messziről látszott a házak között. Beérve a faluba egy szép dombra kellett feltekernünk és nagy kert közepén állt a templom. Éppen vége volt a pünkösdvasárnapi misének és rengeteg ember jött ki onnan. Még a pap bácsival is beszélgethettünk.
Bent elolvastuk a templom történetét. Majdnem ezer éves és csak egy-két ilyen régi, épen maradt templom van Magyarországon. Ják után ismét Ausztria felé vettük az irányt és már csak a határ előtt álltunk meg Szentpéterfán egy vendéglőben, ahol hatalmas tömeg volt. Az út innen gyönyörű szőlődombokon keresztül vezetett át a határon. Az osztrák oldalon a határhoz közel van Nagysároslak (Moschendorf). Ez volt a következő állomásunk, mert igazi osztrák pünkösdi népzenei fesztivált tartottak. Nagyon finom dolgokat sütöttek, főztek (kolbászt, húst, ilyesmiket). Én kaptam egy akkora fokhagymás lángost, hogy meg sem bírtam enni, hozzá igazi osztrák Almdudler üdítőt. Nagyon érdekes zenekarok, meg énekesek voltak, egészen más a zenéjük, mint a magyar. Nagyon klassz, hordókból kialakított mászókák, meg játékok is voltak ott. Persze ezeket is alaposan kipróbáltuk Artúrral, Ati Poci fiával.
Innen csak délután mentünk tovább Németújvárra (Güssing), ahol van egy csodálatos, egyáltalán nem új vár. Egy iszonyú magas hegy tetejére épült a város közepén, oda még a legvadabb bringások is gyalog mentek fel. Mi a liftet választottuk, ami hasonlít a Budai Siklóhoz, gyönyörű a kilátás felfelé menet. A várban megnéztünk egy szép kiállítást a vár történetéről és még a toronyba is felmehettünk, ahol volt egy működő harang, amit meg lehetett kongatni. Olyan erős hangja volt, hogy be kellett fognunk a fülünket mellette. Nekem odafönt egy kicsit tériszonyom volt, viszont a kilátás körbe-körbe fantasztikus volt. Sajnos nem sokat maradhattunk már a várban, mert még sok volt hátra vissza Magyarországra, Szentgotthárdra, ahol a vasárnapi szállásunk volt. Már meg sem lepődtünk, hogy Németújvárról kifelé egy óriási emelkedőn kellett fölcaplatnunk. Szégyen a biciklitolás, de hasznos! Apuval megállapítottuk, hogy a régiek valamiért minden falut egy mély völgybe raktak csak azért, hogy a jövő bringásaival kiszúrjanak. Szerencsére azért a jutalmunk is megvolt, mert egy elég hosszú szakaszon lefelé gurulva értük el a határt és rögtön utána Szentgotthárdot. Itt a szép nevű Alpokalja Panzióban laktunk. Még TV is volt a szobánkban! Három napja nem láttam TV-t és éppen a Macskafogó 2. ment az egyik adón. Fürdés után apukám alig bírt elvonszolni a TV elől a szomszédos étterembe vacsorázni. Vacsi után este azért még egy kicsit nézhettem, de nagyon hamar elaludtunk. Hiába, vasárnap is letekertünk 63 kilométert. Összesen már 174-nél jártunk!
Hihetetlen, de máris eljött a hétfő, az utolsó bringás napunk. Reggel már rutinosan intéztük a dolgainkat. Mosdás, öltözködés, szendvicskészítés, pakolás. Szerencsére megint szépen sütött a nap, a szombat délelőtt már csak egy rossz emlék volt. A csapat együtt indult el hosszú sorban kígyózva az utolsó napi túrára. De aztán egész hamar megálltunk az első faluban egy vendéglőben, ahol még pingpongozni is lehetett, de én a nagyoktól nem fértem az asztalhoz.
Nem baj, indulás tovább a vicces nevű Pityerszerre. Ezen a szakaszon már azért egy kicsit lemaradtunk. Hiába, az Őrség is elég dimbes-dombos, de néhányan megint megvártak bennünket félúton, Farkasfán. Pityerszer csodák csodája egy domb tetején volt, és csupa szép régi házból állt. Nagyon sokan voltak ott, igazi vásári forgatag, zenészekkel, árusokkal, sütödékkel. Először kaptam egy adag dödöllét, ami nekem tejföllel leöntött krumpli darabokra hasonlított, de nem sokat ettem belőle. Az ajándékboltból viszont alig lehetett kicsalogatni. Mindenkinek választottam valamit, a legnehezebben saját magamnak.
Aztán déli egy óra felé sajnos indulnunk kellett a vonathoz. Ez már tényleg az utolsó szakasz. És szinte nem is volt emelkedő benne! Időben odaértünk a nagyrákosi állomásra, és a vége „kereken” 201 km lett! A mi bringáink Béla bácsi autójának a tetejére kerültek, szépen egymás mellé. Találkozunk este Kelenföldön!
A vonatút hazafelé hosszú volt, de nagyon vidám volt a csapat és szerencsésen megérkeztünk.
Mindenkitől elbúcsúztunk, mindenki nagyon kedves és aranyos volt velem. És megígértük egymásnak, hogy máskor is csatlakozunk a bringásokhoz.